Tegnap ért véget a HBO minisorozata, amely a csernobili atomerőben történt balesetet dolgozza fel: az első részben szinte percről-percre követjük az eseményeket, míg a későbbiekben a katasztrófa utóéletét ismerhetjük meg. A sorozatban egyszerre kapunk képet egy pártállami rendszer működéséről, a szovjet nukleáris ipar helyzetéről és nem utolsósorban magáról az atomerőművek működéséről. Az ötödik részben a főszereplők aprólékosan mutatják be, mi minden kellett ahhoz, hogy minden idők legszörnyűbb atomerőmű balesete megtörténjen.
A minisorozat készítői tökéletes egyensúlyt teremtenek a politikai, emberi és tudományos szempontok, okok és következmények bemutatásában, a néző eleinte maga sem érti, mi történt azon a bizonyos április 26-i napon, 1986-ban. Tulajdonképpen a szereplőkkel egyszerre értjük meg, hogyan is működik egy atomerőmű, milyen tervezési és biztonsági problémák lehettek és milyen „szakemberekre” bízták Csernobil működtetését.
Bár a sorozat lehetne egy atomellenes propagandafilm is, ettől nagyon-nagyon messze van, nem mond semmit se pro, se kontra az atomenergiáról. Az viszont, ahogy a lakosság és a politikai vezetők gondolkodnak ugyanerről, már sokkal beszédesebb, és ez az a szempont, ami így, 33 év távlatából is tanulságos lehet. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy akkoriban az atomerőművek veszélyét egyáltalán nem érezték – a nem hadászati célú atomról azt gondolták, hogy az éppen olyan biztonságos, mint egy szénerőmű, csak épp más alapanyaggal működik. Hasonlóképpen érdekes a politikai vezetők reakciója: fogalmuk sincs, mit jelent és mivel járhat egy atomerőmű baleset: a korai szakaszban a tények tagadása mellett a „kisebbnek” hitt problémát sem veszik elég komolyan, a legrosszabb forgatókönyvre pedig egyáltalán nincs felkészülve senki.
Őszintén kíváncsi lennék, hogy a ma is működő atomerőművekben mennyire vannak felkészülve arra, hogy bármikor bekövetkezhet olyan természeti katasztrófa, emberi hiba vagy korábban nem ismert műszaki probléma, ami egy teljesen ismeretlen helyzetet idéz elő. Tájékoztatnák a lakosságot? Mernének segítséget kérni külföldről? Képesek lennének megakadályozni a katasztrófát?
Az atomerőművek leszerelésének kérdése Fukushima után néhány évig foglalkoztatta a politikusokat, azóta viszont csökkent az „érdeklődés”. Bár a társadalom többsége jellemzően nem támogatja az atomenergiát, a klímaváltozásról szóló vitákban mégis úgy jelenik meg, mint egy nélkülözhetetlen eszköz ahhoz, hogy karbonsemleges energiatermelésre álljon át egy ország. Kétségtelen, hogy rövidtávon az atomenergiával könnyebb és kényelmesebb lenne csökkenteni a károsanyag kibocsátásunkat, de ezzel megint csak elodázzuk a valódi problémát és megspóroljuk a valódi cselekvést. Az atomerőmű biztonsági kérdésein túl az uránbányászat környezetterhelése mellett az elhasznált fűtőanyagok tárolásának módja is csak a problémákat szaporítja. Márpedig az atomhulladék kérdése nagyon is akut probléma: jelenleg Magyarországon komoly vita zajlik arról, hol legyen atomtemető, beleszólhatnak-e a helyiek abba, hogy településük határában ilyen beruházás történjen. A csernobili atomerőmű még sok száz évig lesz mementója annak, hogy mit is jelent az atomenergiára támaszkodni – a pár éve újonnan felhúzott szarkofággal is csak száz évet nyert az emberiség, miközben úgy tízezer évig még nem lehet biztonságosan visszatérni Csernobilba.
Május 26-án Európai Parlamenti választások lesznek Magyarországon. Soha korábban nem volt még ennyire meghatározó téma a kampány során a klímaváltozás, mint idén. Ez persze nem véletlen: az elmúlt években mindenki közvetlenül, a saját bőrén megtapasztalhatta, hogy a klímaváltozás mit is jelent. Sokat segített a svéd diáklány, Greta Thunberg mozgalma, a Friday for Future, amely mára több, mint ezer városban, több millió embert megmozgató tüntetéssorozattá nőtte ki magát. Az üzenet egyértelmű: politikusok, ismerjétek fel, hogy a klímaváltozás a legnagyobb probléma!